2018

A magyar költészet napja- Isabel Healian Rose

A költészet napját Magyarországon 1964 óta József Attila születésnapján, április 11-én ünneplik. Idén második alkalommal indul útjára egy megemlékezés a blogon ezen alkalomból. A mai napon összesen 9+1 kortárs és korábbi századok híres költőinek verseivel és rövid életrajzaival ismerkedhettek meg. Elérkezett a megemlékezés lezárása. 

Sziasztok!

Isabel Healian Rose-ként ismerhetnek, 28 éves pályakezdő író/költő vagyok. Egy kis faluban, a szüleimmel élek.  Írással, komolyabban 2015 nyarán kezdtem el foglalkozni,  bár előtte is írogattam, de csak a fióknak.  Ami elindított ezen a pályán az egy kapcsolat megszakadása volt. Hiába nem volt kommunikáció köztem és a másik fél között, erős kötelék fűzött (és ma is fűz) hozzá, amivel nagy hiányérzet is együtt járt. Azért, hogy kezelni tudjam ezt, elkezdtem írni; egy olyan teret teremteni, ahol kiírhatom magamból a fájdalmat és elmondhatom azokat a dolgokat, amiket a valóságban nem tehettem meg: végül pedig, hogy újra az élete része lehessek. Az első regényem, tavaly december elején jelent meg. A címe: Angyalok Krónikái
Próbálkoztam már meghirdetett pályázatokkal is: a Napos oldal meseíró- pályázatán bekerült az egyik művem az ez évben megjelenő e-book-ba, mint a 14. mese.  Viszont sokszor nem elég, ha prózában fejezem ki a gondolataimat, ezért kezdtem el versírással is foglalkozni. Szeretném hamarosan a világ elé tárni az Angyal-versek című kötetemet, melyből két verset meg is mutatnék nektek.

Az első a fentebb említett pályázatra íródott. Helyezést ugyan nem értem el vele, de azóta is nagyon közel áll a szívemhez. A másodikat pedig nyilvánosan még sosem mutattam senkinek, ezzel szeretnék kedveskedni a blog olvasóinak.

Egy kiskutya meséje

 

Sziasztok, kicsik és nagyok,
Csak egy kutyus, Maci vagyok.
Mesét hoztam el Tinéktek,
Hallgassátok hát meg, kérlek!

Történetet egy királyról,
Annak mesés országáról!
Mondok én majd jót és szépet,
Mert a gazdáimról beszélek!

A királynak volt két fia,
Mind a kettő szép dalia!
Öröm volt a nép szívében,
Így éltek ők, békességben.

Ám a király titkot őrzött,
A szeméből könnye ömlött.
Mert született még egy fia;
Akit úgy hívtak, Marcika.

Beteg volt a kis királyfi,
Csak két bottal tudott járni.
A családja óvta, szerette,
Hasát sokszor megtömhette.

Tesóival sokat játszott,
Egy dolog viszont hiányzott.
Nem volt egy igaz barátja,
Ki a bajban lenne társa.

Így kerültem én a képbe,
Menhelyről lettem kivéve.
Kölyök voltam, nem tagadom,
Szaladgálhattam szabadon.

Ám egy nap történt valami,
Borzasztó is elmondani.
Támadták a királyságot,
Pusztították a világot!

Kisgazdámmal megijedtünk,
A búvóhelyre el is mentünk!
De hirtelen Marci megállt,
Kicsi szíve úgy kalapált.

Visszafordulva, azt mondta:
Tenni valamit jó volna!
Gyere, Maci, ide szépen!
Légy hát te a hű segédem.

Megmentjük a királyságot,
És mellette a világot!
Herceg volnék, vagy miféle,
Hassunk hát az ellenségre!

Szembeszállok én ővelük;
Szóval érintem a lelkük.
Kicsi vagyok, mégse félek,
Megmutatom, hogy mit érek!

Anyu bizony megtanított,
Jól emlékszem, hogy mit mondott:
Legyél hű az országodhoz,
Legfőképp a családodhoz!

Légy mindig kedves s bátor,
Drága pici kincsem, Márton.
Bármit is hozzon az élet,
Tiszta szívvel nem kell félned.

Így mentünk mi a csatába,
Az elveinkért kiállva.
Odaérve ő azt mondta:
Mindenkinek van otthona!

Én se járok el hozzátok,
Megtámadni az országot!
Kincs kell, arany, vagy a földünk?
Mért kell ezt elvenni tőlünk?

Megpróbálhatnátok kérni,
S nyugodtan megbeszélni!
Jó barátok is lehetnénk,
Egymásért sokat tehetnénk.

Ellenségnek nincs itt helye,
Legyen ez a béke ideje!
Menjetek haza békével,
Az Isten segedelmével.

A gazdimnak szava hatott,
Nem hiába próbálkozott.
Háborúnak így lett vége,
Itt a vége, fuss el véle!

Az Álmok Tükre

Lelkünkben mélyen elrejtve,
Rejtőzik az Álmok Tükre.
Veszélyes kis tárgy az, hidd el,
Szembeállít a veszéllyel.

Képet mutat, csodaszépet,
Hogy a Jó nem érhet véget.
Nem kell más, csak harcba menni,
S mindig jól cselekedni.

Ha így teszel, minden szép lesz,
Békét s boldogságot lelsz.
Ám, elég egy piciny kavics,
S a Tükör volt-nincs!

2018.03.14.


Altató

Eljő az éj, lassan, feketén.

S én itt, az álmok peremén,

Egy történetet hoztam néktek,

Mely álomba ringathat minket.

Élt egyszer egy csöpp, piciny tündér,

Szárnya csak úgy csillogott feketén.

Bőre fehér volt, akár a hó,

A szeme égkékben ragyogó.

Boldogan élt ő, nem szenvedett,

Mindenkit szívéből szeretett.

Ám a szárnya egyre sötétebb,

Ezért magány, mi az övé lett.

 

Féltek tőle s elkergették,

Tündérországból kivetették.

Nem hallott már dicsérő szót,

Lelke nem érezte többé a jót.

Bolyongott a sötét erdőben,

Menedéket lelt a felhőkben.

Nem akarta, hogy bárki lássa,

Így nem ment vissza a világba.

 

Elbújt, rettegett és egyre csak sírt,

Nem értette, mért’ alakult így.

Miért hagyták csak úgy magára,

Hisz’ bűne csak fekete szárnya?

Tudta, vétkéről nem tehetett,

Haza viszont mégsem mehetett.

Bánatában felszállt az égbe,

Fel-fel a felhők belsejébe.

Ott a könnye hullani kezdett,

Csendben, mégis nagyon szenvedett.

Viszont a felhők megsajnálták,

Majd szépen lassan körbezárták.

Bevonták őt puha lepellel,

Takarták őt finom selyemmel.

Tündérünk könnye lassan elállt.

S tudta, most már hazatalált.

 

2018.03.14.

A verseket és a bemutatkozást maga az írónő küldte el személyesen. Nagyon szépen köszönöm neki, hogy együttműködött. A kapcsolatot itt vehetitek fel vele.

 

Szólj hozzá

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..